Mit mondasz el magadról legtöbb tíz mondatban, ha bemutatkozásra kérnek?
Az attól függ, ki kérdi, milyen helyzetben és környezetben. Mivel az életem íve széles és kacskaringós, a vécé takarítástól a minisztériumi székig, egy Kereskedelmi Kamrának végzett projekttől különféle iskolákig, feketén végzett mezőgazdasági munkától a könyvbemutatókig, és köztük még sok minden munkán, dologon és feladaton keresztül vitt, ami most hirtelen eszembe sem jut, épp úgy mutatkozom be, ahogy jön, vagy ahogy tetszik. Azt azért szoktam említeni, hogy olthévízi születésű vagyok, meg hogy erdélyi, hogy egyik lábam székely, a másik szorvány, hogy jelenleg főleg Kolozsváron és Budapesten dolgozom állításvezető terapeutaként, de még van három másik fontos város, Nagyvárad, Csíkszereda és Bukarest, ahol gyakran megfordulok. No meg hogy felnőtt fejjel megtanultam németül, a munkám miatt. Ha a családi helyzetem érdekel valakit, akkor elmondom, hogy van egy fiatalemberré serdült fiam, van egy spanyol férjem, és van négy szőrös barátom, akik közül három cica, egy kutya.
A lélekkel foglalkozol, dolgozol. Meséskönyvet írtál, kicsiknek, nagyoknak. Hogyan határozod meg a hit szerepét az életedben?
Nem annyira a hit szót szoktam használni, mint inkább a bizalmat. A hit isten ajándéka, áll sok unitárius templomban. Mégis, a hit mögött érzek egy okot, mintha valaki valamikor tett volna egy ígéretet, vagy mintha a kisgyerek reménykedne valamiben. Mintha lenne egy tárgya ennek a hitnek. Nyitott szemmel járva a világban, olyan sok logikát nem látok ebben. Minden irracionális, semmi okom rá hogy reménykedjek, semmi alapja annak, hogy valami fantáziált ígéretben higgyek. Mindezek ellenére bízni! Minden reggel úgy kelni fel, hogy IGEN! Annak ellenére, amit élek, látok és tapasztalok akarni élni, látni és tapasztalni! Bízni abban, hogy Az, Aki idáig elhozott, majd a többi lépésemről is fog gondoskodni, annak ellenére, hogy csak egy akármilyen megnyilvánulása vagyok Neki, pont úgy, mint az összes többi 9 milliárd ember! Mindenek ellenére bízni, menni tovább, élni, szeretni, lüktetni, felvetett fejjel nevetni, úgy, hogy az ember szíve közben folyton meg van hasadva! Mert látni azt is jelenti, hogy nem fordítom félre a fejem. A látás ellenére az életörömben gyökerezni! Igen, ez valóban ajándék. Ebben száz százalékosan egyetértek a hímzett unitárius terítőkkel. Ezt akarattal nem lehet elérni. A bizalom vagy van, vagy nincs a szívben.
Mit jelent számodra unitáriusnak lenni?
Azt jelenti, hogy modern ember vagyok, de úgy, hogy közben, paradox módon, hiszek Istenben. Az unitárius hit már-már a bizonytalanság, a kétkedés, az ateizmus határait seperi, mint ahogyan viccelődni is szoktunk ezzel, hogy egy az Isten, s az sem biztos. Van egyfajta filozófusi árnyalata, mintha ott ácsorognánk a megértés határán, egy lábbal az elemezhető, le- és körülírható fizikai, megnyilvánult világban, a másikkal pedig Isten misztériumának küszöbén, a megnyilvánulatlanban, az időn és téren kívüliben, a lélekben. De mivel a lélek a modern ember számára már-már ciki, ezért ez egy hűvös vallás értelmiségi köntösben. Mégis, számomra unitáriusnak lenni azt jelenti, hogy erdélyi vagyok, furcsa vagyok, akit még mindig nem sikerült megszokni (mármint az unitáriusokat), sem megérteni nagyon, tátott szájjal maradó külföldieknek beszélni arról, miért is modern ez az unitárius hit. Végül is még csak erőlködni sem kell nagyon, és abba a mondatba, hogy egy az Isten, is belefér Isten összes arca, belefér az összes istenhitem, bárhonnan is inspirálódtam felnőtt életem során. Hamvas Bélát idézve, a legnagyobb szám az Egy. És ebbe belefér az egész létezés.
Aki távolról lát, annak színes, különleges egyéniség vagy. Milyen vagy közelről?
Szerintem közelről is elég színes vagyok, de különlegesnek csak annyira különleges, mint, ahogy már fentebb említettem, az összes többi 9 milliárd ember. Amit csak azok láthatnak, akik már kerültek velem konfliktusba az, hogy a színek között van fekete, szürke, meg barna is. Ezekről megfeledkezünk, ha azt a képet kapjuk, hogy színes egyéniség. Bizony, van mindenféle árnyalatom és árnyékom is, de az a jó hírem, hogy egyre jobban boldogulok velük, és most már például a szürkét vagy feketét semmi pénzért nem cserélném el valami szexi türkízre. Mert amikor fáradt vagyok, vagy letört, vagy bánatos, vagy épp csak egyedül szeretnék lenni, pont ezek a színek sietnek a segítségemre.
Családállítással és más, új módszerekkel segíted azokat, akik nyitottak az önismeret ezen útjaira. Hogyan látod: mi a legnagyobb akadálya annak, hogy az emberek ezeket megismerjék, elfogadják?
Minden joguk megvan azoknak, akik óvatosak ezekkel a módszerekkel szemben. Van egyfajta spiriezo hullám, ami nagy csodákat ígér, s nagy átverések lesznek belőlük. Miután párszor megégeti magát az ember, óvatos lesz. De addigra elterjed a híre, hogy ez is csak egy hülyeség, legjobb visszamenni a jól bevált régi szokásokhoz és módszerekhez. Emellett azonban azt is látom, hogy igenis van nyitás, érdeklődés, csak még a bőség zavarában vagyunk, kapkodunk mindenhez, és idő kell, míg valakiben letisztul, hogy mit is szeretne. Ha valaki már elég bátor a valóság talaján maradni s nem folyton valami nagy csodákról, boldogságokról, Eldorádókról álmodozni, az meg fogja találni a számára megfelelő terápiát, addig, amíg szüksége van rá. Caroline Mysst szabadon idézve, most éppen a túlterápiázás korszakát éljük, amikor, ahelyett, hogy a terapeuta, akit hasonlítsunk a révészhez, átevezne a kliensével a túlsó partra, ahol őt szépen kiteszi a saját életébe, beköltözik évekre a kliensével a csónakba. Ha valaki ilyen csónakosokat lát, normális, hogy szkeptikus lesz. Na de remélhetőleg egy idő után kinövik az emberek (mind a kliensek, mind a terapeuták) a csónak-létet, s jöhetnek az élet tágas partjai.
Mi volt a legnagyobb kihívás a szakmai életedben?
Amikor majd negyven évesen meghívást kaptam hogy végezzek el egy képzést Németországban úgy, hogy pénzem sem volt, nyelvtudásom sem, és mindenféle szempontból lehetetlennek tűnt. Mégis, a meghívás után kilenc hónappal ott ültem a képzésen, nagyjából mindent értettem, amit a tanárom mondott, viszont beszélni nem tudtam. A képzés két éve volt a legkeményebb lecke a mindentudó, okoskodó, állandóan közbekotyogó egóm számára. Megtanultam hallgatni. Megtanultam németül. Megtanultam úgy végezni az állítási munkát, hogy az itt és mostra koncentrálunk. A múltra mint múltra tekintünk, aminek szabadott pont úgy megtörténnie, ahogyan megtörtént, a jelenre, mint a lélek misztérium-terére, a jövőre pedig, mint valamire, ami szintén tart felém, és amikor az intuiciómra hallgatok, akkor az is lehet olyan, amilyen: veszélyes, vad, kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan. Élhet. Élhetek. A csend lassan élettapasztalatommá vált, nem csak valami poétikus dologgá, ami jól néz ki egy haikuban, vagy egy fotón, amin meditálok.
Ki a példaképed és miért?
Eddig még nem gondoltam a tanáromra úgy, mint példaképre, de igen, példaképem, ugyanis többször zuhant a semmibe, és mindannyiszor inkább a világi zuhanást választotta, minthogy kompromittálja a lelkét. Ő Wilfried Nelles, akinek pár könyvét már tizenöt évvel ezelőtt lefordították magyarra, most pedig ismét elkezdtük kiadni régi és új könyveit egyaránt. Ő az egyik legfrissebb, legemberibb ember, akivel valaha találkoztam. Miatta tanultam meg németül, miatta jártam ki kilenc évig képzésekre és akadémiákra Németországba, miatt alapítottam meg a Nelles Institut Transylvaniat és kezdtem el a képzéseket. Ilyen sok erő van az ő lelkében, vagy inkább azt mondanám, ilyen sok erő árad szét a világban egy emberen keresztül, akinek van bátorsága a Léleknek nem útját állni, hanem teljesen átadnia magát.
Az írás vagy az emberekkel való önismereti munka – ha választanod kell, mit tennél?
Ha választanom kellene, az utóbbit választanám, de közben fenntartanám a jogot, hogy időnként nyafoghassak és panaszkodhassak, hogy jaj, én szegény, nem írhatok! Igazából ez van most, keveset írok, mert olyan sok a csoportmunka, és időnként egy kicsit sajnáltatom magam. Viszont az élő kapcsolatnak az intenzitását számomra semmi nem pótolja. Hogy arrogáns legyek (ez a színek közül vajon melyik is?, talán valami szürkés-sárgás-lila), a bölcsek nem írtak. Amikor szívvel-lélekkel benne vagyok a munkában, csodás gondolatok, képek, meglátások jönnek, és ilyenkor gyakran felkiáltok boldogan, na, ezt a nap végén leírom! De a nap végére már kipurcanok, elfelejtem, és nem írom le. Egyre kevésbé bánom. Az élő szemmel, mosollyal, megnyíló szívvel találkozás kárpótol minden le nem írt szóért.
Mi lesz a következő könyved címe?
La taclale. Tavaly nyáron írtam meg. Ez életem első könyve, amit románul írtam. Az első, románokkal kapcsolatos emlékeimen keresztül egészen a felnőtt koromig egy könnyed, ugyanakkor néhol igenis elgondolkodtató, szembesítő, akár vitára késztető könyv arról, hogyan tanultam meg olyan jól románul. A la taclale apró-cseprő dolgokról csevegést, dumálást jelent délen, Bukarestben. A takla török szóból ered, aminek a jelentése bukfenc. A könyv alcíme Egy magyar nő bukfencei a román nyelvvel. Remélem, rábólint a kiadó és valamikor a nyár folyamán már csemegézhetnek a románul tudó magyar olvasóim is.
Sándor Krisztina interjúja – Unitárius Közlöny
