Nagy feladatnak érzem, hogy valaki mesét ír. Aki mesét ír, az kiválasztott valamiképpen. Én az írásban teremtődöm” – nyilatkozta nemrég Gergely Edó, a mesék szerzője alkotó munkája mikéntjéről és miértjéről.
Meggyőződése és a mesék teremtett világához való viszonyulása valamiképpen tetten érhető mindenik itt olvasható meséjében. Ezekben az írásokban mindenképpen dicséretes, hogy sem üzenetük, sem megformálásmódjuk nem a gyermek „feje fölött” akar a felnőtthöz szólni a meseírás ürügyén. Hiszen manapság szinte divat gyermekirodalmat írni, és ebben a trendben gyakran megfigyelhető, hogy a gyermekirodalomnak titulált és akként eladott írások üzenete tulajdonképpen a felnőtteknek szól, mintegy kikacsint a szövegből meseíró felnőtt a meseolvasó felnőttnek: mi ezt értjük, ugye, amit a gyermek nem?
Gergely Edó írásai úgy szólnak a gyermekhez, és ugyanakkor úgy szólnak a felnőtthöz is, hogy az üzenet kívül-belül egyaránt őszintén és valóban a címzettnek szól. Ha gyerek olvassa-hallgatja a mesét, hozzá, ha pedig felnőtt, akkor valóban a felnőtthöz is. Titokteremtés, titokkeresés, katarzis, népmesei vonalvezetés és indíttatás, kérdésfeltevés és a válaszadás lehetőségének kibontása oly módon fonódik egybe ezekben az írásokban, hogy az olvasó gazdagabban pillanthat fel a könyvből a mese elolvasása után, mint amikor belekezdett. És ami még a mesék érdeme, hogy tértől-időtől függetlenül érvényes az üzenetük, ha úgy tetszik, időtlenségbe ágyazottak. Mint maga a szerző fogalmazta meg: a mese utazás a saját kényelmetlenségeinkbe vagy azokon keresztül. Utazás önmagunk felé, szembenézés önmagunkkal.
