Koncz Attila interjúja – Unitárius Közlöny

Az irodalom mindig a szabadság egyik formája volt

Gergely Edó egyszerre író és gondolkodó, akinek munkásságában a hit és az emberi létezés kérdései szorosan összekapcsolódnak. Visszatérő témái az ember belső szabadsága, az erkölcsi döntések súlya, valamint az a kérdés, hogyan tükröződik istenkapcsolatunk az irodalomban és a kultúrában. Az olvasást nem pusztán önművelésnek, hanem a tudatosság és a szabadság egyik formájának tekinti. Gondolkodására egyszerre jellemző az erős irodalmi érzékenység, a filozófiai érdeklődés és a spirituális nyitottság. La taclale. Tumba multiplă a unei unguroaice prin limba română (Dumcsi. Egy magyar nő román nyelvi csetlés-botlásai) című könyvének megjelenése alkalmából Koncz Attila rovatvezető, a Mathias Corvinus Collegium Kolozsvári Képzési Központjának kutatótanára kérdezte.

Az irodalom mikor lett ennyire fontos része az életednek?

Már egészen pici koromban. Három nővér mellett nőttem fel, és állandóan azt hallottam tőlük, hogy már unják felolvasni nekem a meséket. Ezért ambiciózus lettem, szerettem volna végre nem függeni tőlük. Nagyon gyorsan megtanultam olvasni, és az első regény, amit hétévesen kiolvastam, Verne Kétévi vakációja volt. Onnantól pedig nem volt visszaút a mesékhez.

Ötödik osztályos koromban már olyan könyveket olvastam, amelyekről ma azt mondanák, hogy egy gyereknek túl nehezek vagy akár traumatizálóak lehetnek. Például Maupassant-tól az Egy asszony életét, aztán az Orvos voltam Auschwitzban című könyvet, és még sok más hasonlót. Mondhatnám, hogy koravén gyerek voltam, de valójában a falunkban, Olthévízen többen is voltunk ilyenek. A nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján az irodalom a szabadság egyik formáját jelentette. Ha mindenben megmondták, hogyan kell élni, legalább abban ne szabjanak határt, mit olvasunk.

Aztán Sepsiszentgyörgyre kerültem líceumba, és az első évharmadban majdnem megbuktam magyar irodalomból, mert teljesen más szinten mérték a képességeket. Viszont volt egy zseniális tanárunk, Salamon András, akinek nagyon sok színész és rendező került ki a kezei közül, és ő nemcsak új perspektívát adott az irodalomhoz, hanem valahogy egy teljesen más isteni rendbe helyezte azt.

Évekkel később egy kolléganőmmel beszélgettünk róla, és én azt mondtam, mennyire zseniális volt, hogy Salek még azokban a művekben is megmutatta a fényt, amelyek első pillantásra teljesen sötétnek, kilátástalannak vagy nihilistának tűntek. Én mindig azt éreztem, hogy minden irodalmi műből valahogy Isten szól hozzánk. Erre a kolléganőm teljesen meglepődött, és azt mondta, hogy ő ebből semmit nem érzékelt. Akkor döbbentem rá, milyen érdekes, hogy ugyanazt hallgattuk, mégis teljesen más maradt meg bennünk.

Bennem például nem úgy él, hogy Salek valaha konkrétan Istenről beszélt volna az órákon. Inkább azt éreztem, hogy azt vizsgálja, hogyan tükröződik a korszellem az irodalmi művekben, és ezen keresztül miként jelenik meg az ember kapcsolata Istennel. Ez számomra mindig nagyon izgalmas kérdés volt.

Már hat-hét évesen olyan problémákon gondolkodtam, hogy ha Isten tökéletes, és saját képére alkotta az embert, akkor az vajon miért képes bűnbe esni? És ha szándékosan teremtette így, akkor ez mire utal? Isten maga is részese ennek, tehát mégsem tökéletes? 

Később aztán a sors érdekes fordulatot vett. Amikor Kolozsvárra költöztem, egy barátnőm megkérdezte, lenne-e kedvem átvenni tőle a stafétát, és meséket írni a Vasárnap című katolikus újságba. Mondtam neki, hogy én nem tudok mesét írni. Azt felelte: próbáljam meg, legfeljebb nem sikerül. Így kezdtem el publikálni.

És mikor érezted azt, hogy ebben talán több van, mint rövidebb írások vagy alkalmi publikációk? Hogy egyszer akár könyv is lehet belőle?

Még mindig nem érzem úgy, hogy lenne „rendes” könyvem. Számomra az azt jelenti, hogy valaki eldönti, ír egyet, leül, és hónapokon át kitartóan dolgozik rajta. Ehhez nekem nincs elég türelmem. Viszont tavalyelőtt történt valami érdekes: egyszerre öt különböző könyvet kezdtem el. Volt egy regénykezdeményem, amit fantasztikusnak gondoltam, de mivel még soha nem írtam regényt, elakadt. Volt egy verseskötetem, amit már össze is szerkesztettem, felajánlottam egy kiadónak, de végül nem tudták vállalni. Emellett elkezdtem egy könyvet a terápiás munkámról is, amiből húsz oldal készült el, aztán félretettem.

Közben egyre többször kérdezték tőlem, hogyan tanultam meg ennyire jól románul. Terapeutaként román csoportokkal dolgozom, Kolozsváron tartottam előadást egy nagy konferencián több száz ember előtt románul, minden különösebb izgalom nélkül. Sokan kíváncsiak voltak arra, hogyan lehet ilyen mélységben megtanulni egy másik nyelvet.

Egyszer csak arra gondoltam: ahelyett, hogy mindig újra elmagyaráznám, inkább megírom könyvben.

Volt egy nyarunk a falusi házunkban, amikor végre semmi dolgunk nem volt. Megérkeztünk, leültünk a verandára, félig megittam a kávémat, majd egyszer csak felugrottam, mintha megcsípett volna valami, és azt mondtam a férjemnek: „Én most megyek könyvet írni.” Bementem, és három hétig szinte alig látott. Csak az étkezéseknél vagy néha séták közben találkoztunk. Addigra már megvolt néhány részlet, de a könyv nagyja ott született meg. Egyik emlék hívta elő a másikat. Tulajdonképpen ez az én román nyelvvel való találkozásom és kapcsolódásom története.

Akkor mégis van valamiféle titok abban, hogyan lehet ilyen jól megtanulni románul?

Azt hiszem, a kíváncsiság a titok. Kíváncsiság és nyitottság. A szüleim nagyon nyitottak voltak. A házunk mindig tele volt emberekkel, és nem számított, milyen nemzetiségűek vagy hátterűek. Reggel hatkor kinyitottuk a kaput, este tízkor bezártuk, és addig folyamatos volt a jövés-menés. Ebben nőttem fel. És miközben az irodalomban az ember és Isten kapcsolata foglalkoztatott, a hétköznapokban az emberek közötti kapcsolat érdekelt. Ahhoz pedig, hogy kapcsolódni tudjak románokhoz, meg kellett tanulnom beszélni velük. Az élet is rákényszerített erre: Sepsiszentgyörgyre jártam iskolába, de nem volt autónk, szegények voltunk, ezért rengeteget stoppoltam. És közben beszélgettem. A sofőrökkel, az utasokkal, mindenkivel. Akkoriban a vonaton szinte lehetetlen volt nem beszélgetni.

A románok intim távolsága sokkal kisebb, mint a magyaroké. Ha én elkezdtem bezárkózni, az őket egyáltalán nem érdekelte. Jelezhettem én, hogy nincs kedvem beszélgetni, ezt nagyjából senki nem vette figyelembe. Úgyhogy azt hiszem, a nyitottság és a kíváncsiság volt a lényeg. Érdekelt, hogyan működnek az emberi kapcsolatok, milyenek ők. És az ő tükrükben jobban megláttam a saját identitásomat is. 

Ha van egy „másik”, akkor sokkal jobban rálát az ember a saját erényeire vagy hibáira, mint ha mindig ugyanabban a közegben mozogna. Tehát az, hogy románokhoz kapcsolódtam, egyfajta önismerethez is vezetett. És ez leginkább beszélgetéseken keresztül történt: csicsergésben, csevegésben, apró hétköznapi kapcsolódásokban. Persze voltak mély találkozások is, de szerintem minden nyelv tanulásának az a titka, hogy legyen valami, ami hajt. Engem pedig mindig a kapcsolatteremtés vágya hajtott.

Szerinted ez életkor kérdése is? Inkább fiatalon működik így az ember, vagy később is?

Csak a saját tapasztalataimból tudok kiindulni. Sokáig teljesen természetes volt számomra, hogy jól beszélek románul. Nem gondolkodtam ezen különösebben. Innen-onnan felszedtem, és kész. Aztán egyszer csak rácsodálkoztam arra, hogy Sepsiszentgyörgyön mennyire kevesen beszélnek jól románul, az emberek pedig egyszerűen nem hitték el rólam, hogy nem vagyok félig román.

Azt viszont érzem, hogy semmit nem szabad erőltetni a gyerekeknél. Nem vagyok híve annak, hogy bármit – akár idegen nyelvet – erőszakkal próbáljunk megtanítani nekik. Szerintem a mai oktatásnak és általában a társadalomnak az egyik nagy vakfoltja, hogy mindenki motiválni akarja a gyerekeket. Tréningek, kurzusok, előadások állandó kérdése, hogyan ösztönözzük őket.

Ha van lelkesedés, nincs szükség motivációra. Hagyni kellene a gyereket. Ha nem működik másként, akkor ne elitiskolába vigyük, hanem akár egy falusi iskolába, ahol nagyobb eséllyel hagyják békén. És azt kell támogatni benne, ami természetesen érdekli. Mert ha ez megvan, akkor az idegen nyelv – legyen az egy vagy akár több is – a saját kíváncsiságán keresztül magától meg fog érkezni hozzá. Én például fél év alatt tanultam meg finnül.

Fél év alatt?

Legalábbis olyan szinten, hogy alap és középfok között már egész jól beszéltem. Mert érdekelt. És mert nem volt rajtam nyomás. A szüleim soha nem vártak el tőlem semmit azon kívül, hogy valahogy majd eltartsam magam. Nem várták el, hogy egyetemre menjek, bizonyítsak nekik, vagy megfeleljek valamilyen elképzelésüknek.

A líceumban már a jegyeim sem nagyon érdekelték őket. Azt sugallták, hogy ha engem érdekel valami, akkor csináljam, de tudjam, hogy magamért teszem, nem miattuk. És később se hibáztathassam őket azért, hogy „tönkretették az életemet”. Szerintem ma éppen ez hiányzik. Mindenki fel akarja készíteni a gyereket az életre ahelyett, hogy hagyná élni.

És ha közben eltűnik a lelkesedés, akkor eltűnik a természetes kíváncsiság is. Ha a szülők nem érdeklődnek más kultúrák iránt, ha otthon csak magyar tévé szól, magyar rádió, csak magyar közeg van, akkor a gyerek számára a másik kultúra érdektelenné válik, sőt ellenséggé.

Mikor kezdtél el románul olvasni?

Tudatosan ötödik osztályban. A középső nővérem tizedikes volt, és háziolvasmányként az Akasztottak erdejét kapta. Ott hevert a könyv, ő pedig nem igazán szerette. Én meg olyan gyerek voltam, hogy mindent elolvastam, amin betű volt. Ha megláttam valahol egy feliratot, rögtön elolvastam. Talán bennem volt az is, hogy bizonyítani akartam, nem vagyok kicsi. Emiatt nekifogtam a könyvnek.

Persze alig értettem belőle valamit. A történet fő vonalát talán igen, mint valami mesét, de rengeteg dolgot nem értettem. És nem szótáraztam. Egyszerűen csak olvastam tovább. Már az is óriási öröm volt, hogy ki tudom olvasni a szavakat, és valamennyit megértek belőlük.

Ebből az olvasói tapasztalatból átvettél valamit később az írói módszeredbe is? Például abba, ahogyan elképzeled az olvasót? Milyen olvasónak írsz?

Nem képzelek el konkrét olvasót. Elég önző és nárcisztikus módon elsősorban saját örömömre írok. Persze néha – amikor éppen perverz hangulatban vagyok – elképzelem az olvasó leesett állát. Vagy azt, hogy valaki teljesen kiakad azon, amit írtam. Hogy felhúzza magát, nem ért egyet, utál vagy éppen rajong. Ezeket a reakciókat néha előre látom. De ez általában már azután történik, hogy leírtam valamit. Akkor visszaolvasom, nevetek magamban, és elképzelem, milyen reakciókat fog kiváltani. És többnyire el is találom.

Untatni az olvasót bűn. Ha már ír az ember, akkor az váltson ki valamilyen erős reakciót. Különben semmi értelme nincs. De nem gondolkodom sokat azon, milyen az olvasó. Inkább egyfajta huncut, intelligens, kérdező, vitatkozó párbeszédet képzelek el. Olyat, amelyben az olvasó akár kritizálhat is. Ha túlságosan neki írnék, akkor csak a jelen emberének írnék, és ha a pillanatnak írnék, akkor nem a lélekhez szólnék.

Visszatérve a most megjelent könyvedre: kiket tekintesz az elsődleges célközönségének?

Elsősorban a románokat.

És mit gondolsz, mit tud nekik mondani az, ahogyan viszonyulsz hozzájuk, illetve a nyelvükhöz és a kultúrájukhoz?

Ez nagyon függ attól, ki olvassa. Egy-egy szélsőségesebb román akár falhoz is vághatja a könyvet. De az én tapasztalatom az, hogy bennük ugyanolyan kíváncsiság van irántunk, mint amilyen bennem volt és máig van feléjük. Csakhogy ebben a nagyon bezárkózó világban, amelyben most élünk, nem mindig találnak kapcsolódási pontokat a magyarokhoz. Persze van egy szűk értelmiségi réteg, amelyik például jár a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaira, rajong Tompa Gábor munkáiért vagy szereti Bogdán Zsolt játékát, de ez mégiscsak egy szűk közeg.

Azt látom, hogy a románok sokszor nagyon frusztráltak, az önértékelésük alacsony, és emiatt hajlamosak a szélsőséges önmeghatározásra. Egyszer azt mondják magukról, hogy ők Isten kiválasztott népe, máskor meg azt, hogy a világ legutolsó nemzete. És amikor olténiaiaknak, moldvaiaknak vagy erdélyieknek beszélek éppen róluk, mindig nagyon meglepődnek, sokszor hálásak is. Mert én arra fókuszálok, amit értéknek látok bennük, ami számukra szokatlan, mert hajlamosak az önostorozásra és az önleértékelésre. Talán ettől kicsit kedvesebben tudnak majd nézni magukra is. Emberségesebben a saját nemzetükre. Talán azt is meglátják, hogy nem jobbak, de nem is rosszabbak másoknál.

És miért lehet érdekes vagy fontos ez a könyv egy magyar olvasónak?

Egészen addig nem is gondolkodtam ezen, amíg ki nem posztoltam valamit a könyvről, és rengeteg magyar ismerősöm nem reagált rá. Akkor tudatosult bennem, hogy lehet, végül több magyar fogja olvasni, mint román. Ezen őszintén meglepődtem, mert egy pillanatig sem gondolkodtam azon, milyen lesz majd magyar olvasók kezébe adni a szöveget.

Pedig szerintem érdekes lehet számukra is. Talán bátorságot adhat ahhoz, hogy merjenek románul vagy más nyelveken olvasni és írni. Nem tökéletesen, nem görcsösen, hanem azon a szinten, ahol épp tartanak. Mert én sem valami emelkedett, akadémikus vagy egyenesen magas irodalmi nyelven írtam a könyvet. Ez egy hétköznapi, időnként picit talán költői nyelv, de nem akarok vele senkinek semmit bizonyítani. Sem a magyaroknak, hogy milyenek a románok, sem a románoknak, hogy milyen jól tudok románul. Egyszerűen a saját örömömre írtam. És azt hiszem, ez az öröm érződik is rajta.

Ráadásul nagyon sok magyar olvasónak hasonló emlékei vannak, mint nekem. Ugyanazokról a dolgokról írok, amelyek sokunk közös tapasztalatai voltak – csak éppen románul. És talán ez lehet az egyik legérdekesebb benne: ha visszanézünk a gyerekkorunkra vagy a fiatalságunkra, rájövünk, hogy valóban osztoztunk egy közös történelmi sorsban. Ebben az országban születtünk. Ugyanazokat a hiányokat, félelmeket, abszurditásokat és örömöket éltük át, függetlenül attól, milyen nemzetiségűek vagyunk. És ez mégiscsak sorsközösséget jelent. Talán ez a könyv segíthet lebontani a sztereotípiákat, és talán abban is, hogy végre hagyjuk a múlt sebeit behegedni.