Mesegyűjtemény nem csak gyerekeknek, amely színes, komplex térképet ad kezünkbe. Az írások szereplői mintha szándékosan arra törekednének, hogy az önmegismerésben segítsenek: „Állj meg a sarkokon csodálni restül / a távol utcák hosszú fonalát!” – biztat Babits Mihály. Hétköznapjaink neonlámpái alatt állunk a Szájjalmesék olvasásakor is, csak nem a távol utcák hosszú fonalában, hanem a könyv tartalmában gyönyörködünk. Gergely Edó hatodik kötetében nemcsak az anya-gyermek viszony az összekötőkapocs, hanem fontos szerephez jut az író kisfiának óhaja is: „Mondj egy mesét a szájaddal! De ne betűs mese legyen!” – amely a mesekönyv címére ad magyarázatot. Az összegyűjtött írások előbb improvizált történetek voltak, később vált otthonukká a Gutenberg-galaxis. A szerző hű marad a mese műfaji szabályaihoz, minközben újat mutatni sem felejt el. Egyszerűen fogalmaz, nem gügyög. Bölcsessége, letisztult alkotásmódja szakmai felkészültségről, jó szövegérzékről tanúskodik, és arról is, hogy kiváló ismerője a gyerekeknek. A Tíz kicsi dinóról az író első meséskönyvének monyóvilágára emlékeztet. Az egyetlen kőtojásból kikelt őshüllőcsapat ugyanúgy láthatatlan a többség számára, ahogyan a 2012-es Monyómesék és a 2015-ös Monyónyár apró lényeinek közössége: „A szomszédok fejcsóválás közben hallgatták a hírt, hogy az Olt partján talált tojásból kikelt tíz kicsi láthatatlan dinó. Csak anya meg én látjuk őket – nyugtatgatta Márkus a megszeppent szomszédokat.”
Gergely Edó gyermekirodalmi alkotásaiban meghatározó szerep jut az állatoknak. Az Arról, hogy hogyan lett az emberkutyából macskamacska nem erőlteti rá magát az olvasóra. Egy macskakölyök története bontakozik ki, akinek kezdeti fejlődésére nagyobb hatást gyakorolt a kutyák és emberek közelsége, mint fajtársainak befolyása. A szövegbeli ember-állat viszony Polcz Alaine Macskaregényének életszerűségét juttatja eszembe: „Amikor elhoztam, cudar februári nap volt. Riadtan nézett (…) időnként kidugta a fejét, pici karmaival jó erősen megkapaszkodott, és a kocsi ablakán át elsuhanó házakat figyelte.” A Szájjalmesék egyes történeteiben a patkányoké a főszerep. Ezek a rágcsálók nem paraziták, hanem virgonc, életigenlő, szeretetteljes állatok. Az öreg patkány karácsonyáról című meséből hasznos információk derülnek ki a patkányok életéről, vándorlási szokásairól. A történet azért is kedves számomra, mert tizenegy éve magam is egy idős patkány életéről szóló mesével értem el második helyezést a Janikovszky Éva meseíró pályázaton. A Gergely Edó által megálmodott öreg patkány karácsony előtt indul útnak, hogy felfedezze az ünnep varázsát, és tavaszba érkezve megállapítsa, milyen szép ünnep a karácsony. A megtett út során fajtársaival találkozik, akik édességekkel, lélekmelengető szavakkal kedveskednek neki: „Áldott karácsonyt, kedves patkányapó, pár nap múlva itt is van! – és megkínálták egy kis szaloncukorral. (…) Pár nap múlva karácsonyi énekeket éneklő fiatal patkányokkal találkozott, megkínálták mindenféle jóval, összeölelgették és boldog karácsonyt kívántak neki.” A történet zárlatában fény derül arra, hogy a karácsonyi életérzés nem kizárólag az angyaljáráshoz kötődik. Mire az öreg patkány kiér csatornából, tavasz lesz, és egy nárcisz tövében nyomja el az álom.
Bár a tizennyolc mese közül csak három kedvencet emeltem ki, biztosíthatlak, kedves Olvasó, hogy érdemes a kötetegész ismerőjévé válni; a szeretet kifinomult, de egyszerű nyelvén tapasztalni meg, hányféle gondolat és kíváncsi gyerek lakozik bensőnkben.